A Balaton neve mögött évszázadok rétegei sorakoznak: a környék hajdani mocsarai, a római kori írások és a középkori német elnevezések mind hozzájárultak ahhoz, hogy ma ezt a nevet használjuk. Íme a tó névadásának története a legkorábbi feljegyzésektől a magyarországi elterjedésig.
Szláv gyökerek: a „blato” világa
A legkorábbi utalások a szláv telepesekre vezetnek vissza. A Balaton ősi neve a szláv „blato” szóból származik, amely „mocsárt, lápot, sáros helyet” jelent. A korai szláv lakók nem önálló víztömegként, hanem kiterjedt lápos területként ismerték a vidéket. Horvátul, szerbül és szlovénül ma is Blatno jezero-ként emlegetik a tavat, a szlovákok pedig Blatenské jazero-ként hivatkoznak rá.
Római hagyaték: Lacus Pelso
A római korban a tó neve a forrásokban Lacus Pelso formában jelenik meg (1–4. század). A Pelso valószínűleg a tó sekélységére utal, rokon a mocsár jelentésű „palsa” kifejezéssel. A rómaiak szemében a Balaton inkább mint sekély, mocsaras víztest létezett, nem mint fürdőzésre alkalmas, termálhatású tó.
Német és más európai elnevezések
A középkorban a német nyelvterületen elterjedt a Plattensee („lapos tó”) név, amely a Balaton sima vízfelszínére és egyenletes medrére utal. A német turisták és a történeti dokumentumok a mai napig használják ezt az elnevezést. Más szláv nyelvek sem szakadtak el a „blato” gyöktől, míg az orosz boloto inkább általános „mocsár”-ként fordul elő, nem közvetlenül a tó neveként.
A magyar „Balaton” névvé formálódása
A magyar írásos emlékekben a tó neve kezdetben „Blatun” vagy „Blatown” alakban szerepelt. Az évszázadok során a magyar hangrendszerhez és kiejtéshez igazodva született meg a mai Balaton forma. A név átformálódásában a hangzás könnyülése és a helyi nyelvjárások szerepe volt meghatározó.
A tó neve mára nemcsak földrajzi jelölés: a környék települései—például Balatonszentgyörgy vagy Balatonfüred—mind ebből a formából eredeztethetők, jelezve, hogy a Balaton elnevezése mélyen beágyazódott a magyar táj és kultúra történetébe.
Végül láthattuk, hogy a Balaton neve két fő réteget hordoz: egyrészt a szláv „blato” mocsárvilágát, másrészt a római „Pelso” sekély, lapos tó jellegét. E kettős örökség hozta létre azt a toponímiát, amely a magyar nyelvterületen időtlenül ismert és használt.
