A főzelék, akár a szaloncukor és a Túró Rudi, magyar találmány. A többi nemzet nem ismeri a főzeléket, legalábbis sűrített formában nem, ahogy mi készítjük. A „főzelék” szónak sincs más nyelvekben pontos megfelelője. Például angolul vegetable-dish (zöldségétel), németül Gemüse (zöldség) – ezek a szavak csupán a főzelék alapanyagára utalnak.
Elődeink már a 16. században főzték ezt a zöldség alapú, sűrű, rövid levű ételt. Pontos adataink nincsenek arról, hogy akkoriban a főzeléket mivel sűrítették, mert a rántáskészítés csak a 19. században, osztrák hatásra terjedt el Magyarországon. Ekkortól már rendszeresen szerepelt a polgári és a parasztkonyhán, hétköznapokon hús nélkül, ünnepeken hússal. A főzelék sűrűsége is az alkalomtól függött: ünnepnapokon sűrűbbre főzték, mint máskor, böjt idején pedig hígan ették.
A falvakban kedvelt étel a babkásának vagy törtpaszulynak nevezett kásaszerű bab-étel. A babot puhára főzik, a levét leöntik, majd fakanállal összenyomják, és pirított vöröshagymás zsírral a tetején tálalják. Gyakori a sűrűre főzött káposzta-étel is, amit töltött káposzta néven ismerünk. Ennek is van húsos és hústalan fajtája. A burgonyának a babkásához hasonlóan készülő változata az úgynevezett cinke. A burgonyát megfőzik, majd leöntik a levét, kevés liszttel összefőzik, és vöröshagymás zsírral meglocsolják. Az Alföldön a tarhonyából és lebbencstésztából való ételeket is főzeléknek hívják.
