Bevezetés
A „hókuszpókusz” ma minden olyan trükköt, illúziót vagy látszólagos varázslatot jelöl, amely mögött nincs valós tudományos magyarázat. De a kifejezés eredete egészen a középkori vallási szertartásokig nyúlik vissza. Cikkünkben feltárjuk, hogyan vált egy latin miseformula félrehallásából a popkultúra ikonikus varázsigéjévé.
A szó liturgikus eredete
A középkori római katolikus mise egyik legfontosabb mondata így hangzott latinul:
„Hoc est enim corpus meum” („Ez az én testem”).
Ez a szentmise szövegének kulcspontja, amikor az oltáriszentség átváltozásáról van szó. A 12–13. században azonban a hívek nagy része már alig értett latinul, így a pap recitálását hangzás alapján hallgatták, és emlékezetükben egyszerűsítették.
A félrehallás mechanizmusa
A „hoc est” kifejezés gyors beszédben „hocus”-ként rögzült, míg a „corpus meum” rövidítve „pocus”-szá alakult. Ez az úgynevezett *mondegreen* jelenség – amikor egy idegen vagy homályos szöveget a hallgató a számára „érthető” formában jegyez meg. Így született meg a két szótagból álló, de értelmileg üres varázsszó: a „hocus pocus”.
Az angol nyelvterjedés
A 17. század elején angol utcai mutatványosok és bűvészek kezdtek kiáltani „hocus pocus”-t, hogy felhívják magukra a figyelmet. Innen került be a színházi repertoárba, majd a köznyelvbe. A kifejezés innentől annyit jelentett: „nézd, itt a nagy trükk”, de semmi valós tartalom nincs mögötte. Shakespeare kortársa, Robert Johnson már 1608-ban említette egyik versében a „hocus pocus”-t, mint az „üres varázslás” jelképét.
Alternatív etimológiai elméletek
Bár a liturgikus félrehallás a legegyértelműbb magyarázat, más források is felmerülnek:
• Középkori versikék: A népi játékokban és ritornellókban szerepelt már hasonló, ritmikus szókapcsolat („hax pax max pax”), ami könnyen adta magát további torzulásokra.
• Céhlegény-jargon: Mesteremberek belső nyelvhasználatában megjelent, kívülállóknak érthetetlen utasításként.
• Holland hatás: A 17. századi holland varieték világában is találunk „hocus pocus” vagy „ocus pocus” szerű alakokat, ami a kontinensen átívelő mutatványos hagyományokra utal.
A szó mai használata
A „hókuszpókusz” napjainkban többféle szerepben bukkan fel:
• Bűvészmutatványok: ünnepélyes varázsigeként, amely a trükk felfedésének pillanatát vezeti fel.
• Pejoratív kifejezés: „Ez az egész csak hókuszpókusz” – azt jelzi, hogy valami látszatmegoldás, hamis ígéret.
• Gyermekjátékok: a mágikus hangulat szimbóluma, amellyel a kicsik is „varázsolnak”.
• Szófordulatként: önironikus vagy gúnyos megjegyzés, ha valami váratlanul mégis működik („Csak egy kis hókuszpókusz kellett hozzá.”).
Végül azt tanulhattuk meg, hogy a hókuszpókusz nem pusztán egy varázsigeszerű kacskaringó, hanem éppoly izgalmas nyelvi utazás eredménye, mint a bűvésztrükk maga. Egy félrehallott liturgikus formula hogyan vált utcai mutatványosok figyelemfelkeltő kellékévé, majd a közbeszéd szóhasználatának kifejező eszközévé – ez a történet jól példázza, miként formálja a társadalmi-kulturális folyamat a nyelvet.
