A századik majom jelenség: a kollektív tudás titka
A híres századik majom története egy több mint három évtizeden át tartó japán majomkutatásból ered, melynek során a kutatók a Macaca fuscata nevű makákók viselkedését vizsgálták a Kósima-szigeten. Ez a megfigyelés ihlette a morfogenetikus mező elméletét, valamint a családállítás módszerének alapgondolatait.
A batáta mosása és az első innováció
Az 1950-es évek elején a makákóknak édesburgonyát (batátát) adtak a homokkal borított parton. A majmok szerették az ízét, de zavarónak találták a szemcsés homokmaradványokat. 1952-ben egy 18 hónapos nőstény, Imo, felfedezte, hogy a krumplikat érdemes vízbe dobni, hogy leöblítse róluk a koszt.
Imo megtanította ezt a praktikát anyjának és játszótársainak, akik továbbadták tanult trükkjüket saját családjuknak. Néhány év alatt az összes fiatal nőstény makákó elsajátította a mosás technikáját, míg a felnőttek közül csak azok követték az új szokást, akik gyermekeiktől lesték el a módszert.
A kritikus tömeg és a századik majom
1958 őszére a mosást alkalmazó nőstények száma elérte a Dr. Watson által megállapított századik egyedet. Ezt követően hirtelen, látszólag külső befolyás nélkül az összes szigeten élő makákó elkezdte tisztítani a batátát. Még a legnagyobb, Takasakijáme-sziget majmai is egymástól függetlenül vették át a vízbeöntés gyakorlatát, bár fizikailag sosem találkoztak a kósimai csoporttal.
A jelenség magyarázatára Rupert Sheldrake brit biológus bevezette a „morfogenetikus mező” fogalmát: szerinte létezik egy láthatatlan tér, amelyben a faj minden tagja információt cserélhet, és így az új viselkedésforma az egész populációra kiterjed.
Az emberi „mező” kutatása
Az 1960-as évek végén angol és ausztrál kutatók emberi párhuzamot kerestek a jelenségre. Egy fotót használtak kísérleti anyagnak, amelyen több száz ember volt látható. Kezdetben csak 5–6 arcot tudtak felismerni a nézők anélkül, hogy valaki megmutatta volna nekik a helyüket.
Egy csoport Ausztráliában gyakorolt a felismerésen, majd miután elegendő számú résztvevőt elértek, a fotót Angliában, egy zárt kábeltévés adásban mutatták be, és ott részletesen megjelölték az összes arc helyét. Pár perccel az angliai adás után az ausztrál kutatók ugyanazzal a fotóval ismételték meg a tesztet új személyekkel. Meglepő módon a résztvevők jelentős többsége ezúttal könnyedén felismerte a korábban mutogatott arcokat is, mintha az információ „átutazott” volna a távolságon.
Eredményeik alapján a kutatók arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi tudat is részt vehet egy hasonló, kollektív mezőben zajló információcserében, amely túlmutat a fizikai kapcsolat lehetőségein.
Mit tanulhatunk a jelenségből?
A századik majom és az emberi arcfelismerés kísérletei egyaránt arra mutatnak rá, hogy a kollektív tudás és viselkedés hirtelen fejlődése nem mindig magyarázható kizárólag fizikai interakciókkal. Lehetséges, hogy létezik egy közös mező, amelyben az élőlények egységként osztják meg új ismereteiket. Együtt vizsgálva e kutatásokat, megérthetjük, hogy a tanulás és az adaptáció nem csupán egyedi folyamat, hanem társadalmi és – talán – „mezőbeli” összefüggéseket is hordoz.
